Romapage:
Hatvan pár cipo a pesti Duna-parton 2005. április 19. Magyar Hírlap Sietek megírni, hogy a Cipok a Duna-parton elnevezésu szoborkompozíció szerintem egyike a legjobb holokauszt-emlékmuveknek, ha nem éppen a legjobb. Sietek megírni, hogy Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrászmuvész muve nem jajong, nem átkozódik, csak elmondja az elmondhatatlant. Vas lábbelik sorakoznak a pesti Duna-parton, hatvan pár (és az ég szerelmére, el ne kezdjenek valakik vitatkozni, hogy a nyilasok épp ott, vagy száz méterrel arrébb lotték legtöbb áldozatukat a Dunába). A korhu bakancsok, fél-, cúgos és körömcipok vagy az ötéves forma lábra való kis magas szárú hiteles tényt mesélnek el. A Dunába lövés aktusán túl, a németektol eltanult takarékosságot: minden hátrahagyott holmi fölhasználható, nehogy már a büdös zsidók (tetves cigányok) magukkal vigyenek a vízbe, gázba bármit, amit rendes árja ember még hordhat, eladhat, földolgozhat.
A Cipok a Duna-parton egy földhözragadt kis részletet mesél el, de hát a nagy történeteket mindig is a kis részletek teszik átélhetové és szívenütové. Aki ezentúl a Duna-part e részén sétál, az a cipoket nem tudja kikerülni, és alighanem jobban fölfogja, mi is történt, mint megannyi szobor, márványtábla, emelkedett hangú visszaemlékezés által.
Mindezt pedig azért sietek megírni, mert lehet, hogy holnap, e cipok egyike-másika már hiányozni fog. Esetleg szét lesz verve, vörös festékkel leöntve, horogkereszttel bemázolva. Mert mi ugyan, istennek hála, már nem olyan korban élünk e földön, amikor törvénnyel szentesített tömeggyilkosságoktól kell félni, viszont még olyan korban, mikor az egykori elaljasultak gyerekei, unokái, lakás-, mukincs- vagy szellemi örökösei naponta jelentkeznek kalapáccsal, festékkel, masírozással. Jelentik alássan: itt vagyunk és mindent letagadunk. Táborokat, gázkamrákat, marhavagonokat. Cipoket a Duna-parton.
<<< vissza
|
