Index:
Halottakról semmit
A Duna-partra erosített hatvan pár, vasból formált cipo emlékmuként használhatatlan, mégis nehéz szabadulni a hatásuk alól. Szobor a nyilasterror által meggyilkoltak emlékére.
Kritika.
Földes András (fa@mail.index.hu)
2005. április 19., kedd 10:30
Úgy tunik, szimbólumot nem lehet megrendelésre csinálni, vagy ha mégis, akkor nagy a veszélye, hogy végül meglepo dolgok szimbólumával találjuk magunkat szembe. A Nemzeti Színház, a Nemzeti Gödörrel együtt például csak azoknak nem a pártpolitikai csatározások emlékmuve, akiket amúgy gyengéd érzelmek fuznek a delfináriumokhoz. Ópusztaszer foleg a buszos kirándulók körében lett kultikus hely, dacára a nagy tömegu kopjafának. És például a holokausztközpont is inkább a belterjes viták és nehezen átlátható kavarás gócpontjaként került be a köztudatba.
Lehet persze, hogy itthon egyszeruen csak a licenc nincs meg a szimbólumgyártáshoz, és így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat, ami viszont azzal jár, hogy a megrendelok az átláthatatlan helyzetben igyekszenek biztosra menni. Legyen az emlékmu tehát nagy, márvány és mindenképpen valami súlyos személyiséget ábrázoljon, amint éppen egy jelentoset mond, vagy ha nem, akkor lógassa a fejét szomorúan, hogy lehessen tudni, mirol is van szó.
Létezik egyébként a nagy márvány és nonfigurális vonal is, ami a megrendelo túlkompenzálásának terméke, de a lényeg mégis inkább az: a központi mecenatúrával muködo szimbólumipar Magyarországon nem a zabolátlan kísérletezés terepe.
Futballhuligánoknak is
Érdekes tehát, hogy az állam (pontosabban a Miniszterelnöki Hivatal) a holokauszt hatvanadik évfordulóján nem egy muvészszakmunkást bízott meg a feladattal, hanem a pszeudo szobrászat filozófusának, az egyébként Munkácsy- és Kossuth-díjas Pauer Gyulának három éve született terve mögé állt.
Az emlékmu elkészült, pedig azt direkt jó alacsonyra tervezte a muvész, márvány helyett rozsdás vasat használt, és sem lobogó hajú, sem megtört alakokat nem komponált bele. Igazság szerint egyáltalán nincs ember az alkotáson: hatvan pár, vasból formált ciporol van ugyanis szó, a Duna-parton. Felnézni rá nem lehet, megkoszorúzni szintúgy, elotte fényképezkedni pedig nehézkes. Emlékmuként tehát használhatatlan az egész.
Figyelembe véve a mu rejtozködo jellegét is, és hogy a rakparton dúló forgalom miatt megközelítése kisebb kaland, különösen meglepo, hogy ott tartózkodásunk egy órája alatt nem tudtuk látogatók nélkül lefotózni a helyszínt. Az érdeklodésnek csak részben volt oka a reprezentatív látkép. Az embereket láthatóan jobban lekötötte az alkotás, mint a budai panoráma. Még egy futballhuligánokból álló angol társaság is megállt pár percre, tapogatták a negyvenes évekbeli cipoformákat, lenéztek a koszos Dunába, és tudni lehetett, hogy ha a pontos okok nem is, az üzenet átjön.
Vizes mutárgy
A vascipok pátosz nélkül, ezért hitelesen beszélnek a nyilasterrorról, és a vízbe géppuskázott emberekrol. Pauer Gyula és Can Togay ötlete nem a kíntól eltorzult arcokat, a dacosan ökölbeszorított kezeket vagy a védtelenségükben szívszorító szerencsétleneket állítja a középpontba, hiszen akkor néhány rutinos érzelmi reakcióval elintézheto lenne az ügy.
A mu éppen azért muködik, mert arról szól, ami hiányzik róla. Az orrukkal a víz felé mutató cipok bevonják a nézot a történetbe. Nem magyarázzák, hanem átadják az iszonyatot.
Pauer Gyula életmuvét egyébként a látszat és a valóság viszonylagosságának feltérképezésére építette. Azáltal, hogy a nézo a cipok felett áttekintve szükségszeruen jut el a Dunához, a szobrász muve részévé teszi a folyót. Különös feszültség bontakozik így ki. Érezheto, hogy ha a Duna valóságos, akkor azoknak kell lenniük a vele kapcsolatban álló cipoknek is. Miközben a nagyon is valóságos folyó partján bizarrnak tunnek a levetett lábbelik.
Pauer munkája elgondolkoztat, és ezért úgy tunhet, emlékmuvel állunk szemben. Pedig nem. A Duna-parti alkotás inkább szimbólum. Az üres cipokkel a szobrász ugyanis a terror abszurditásáról beszél, nem pedig a meggyilkolt emberek emléke elott tiszteleg. És ez a lényeg. A halottaknak ugyanis már nincs szükségük tiszteletre. Tiszteletre azoknak van szükségük, akik még élnek.
<<< vissza
|
