Hölgyeim és Uraim,
Kénytelen vagyok figyelmeztetni Önöket, hogy a továbbiakban olyan mondatok is el fognak hangozni - s ez nem vicc -, melyeket magam sem értek minden napszakban. Miután alkalmazkodni igyekezvén Pauer Gyula műveihez, elméleti kérdéseket is megfogalmaztam, kihívtam magam ellen a sorsot, minek következtében kérdéseimhez tartozó, rájuk adandó válaszok hol kristályos tisztasággal, hol viszont opálos zavarral hangzódtak vissza. A várható homályosságért előre is elnézésüket kérem, fogadják az egészet kísérlet gyanánt, melynek ki tudja? mi lesz az eredménye.
A tétel a következő: Pauer Gyula érzéki-ironikus posztkonceptualista festő, aki a festészet-illúziót fest. Másképpen fogalmazva: a világ illúzióját festve festészetre vonatkozó képeket fest (ahogy más irodalmat ír, gondolom, értik, mire célzok ezzel). Pauer Gyula úgy tesz, mintha a Church-Turing tétel szellemében járna el: a tétel szerint "a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg." Pauer tehát tautologikus módon illúziókat, mint vizuális tényeket vizualizál; mondhatjuk: csakis önmagukra vonatkoztatott látványelemeket jelenít meg festői eszközökkel; szó szerint más nyelven: önmagukra vonatkozó állításokat fogalmaz meg, s azonnal beleestünk a metanyelv logikai csapdájába. (S ide egy mondatnyi kitérő illeszkedik: egyebek mellett ezért sem érdemes most és már Wittgenstein szigorú aszkézisére figyelnünk.)
Már szempontból és tovább lépve: Pauer azt a kérdést teszi fel, festhető-e vajon a festészet (a világ) mint illúzió, s mi lesz az eredmény? A választ (ha tényleg úgy van, ahogy én ezt gondolom) egyrészt a képek formájában máris látjuk, másrészt a látványt jó kedvvel vagy kényszerűen tovább gondolhatjuk. Pauer sok esetben halmazokként tárja elénk festett festészetét, mely halmazok festményekből összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészet-festményt.
Mindez két - vagy több - szempontból érdekes.
Részint, mert Pauer Gyula halmazai "önfeladóak" (Russel nyomán Hofstadter értelmezése szerint), ugyanis festményhalmazként is festmények, vagy festményként is halmazok, részint mert nem is egészen igaz az egész, hiszen az egymásra helyezett képek (elemek) gyakorta többszörösen is fedik egymást, s nem tudhatjuk - csak talán remélhetjük, a művész tisztességében bízva -, hogy a fedettek is megfestettek, ám az igazat, a fizikai realitást csak óhajthatjuk, ha fontosnak tételezzük. Az azonban mégis csak meg kell, hogy vigasztalja a nézőt, hogy az elfedettség, a takarás, tehát a halmaz "ábrázolásának" technikájában rejlő paradoxon nagyon is érdekes. Egyrészt szó szerint vizualizálja az "önfelfalást", másrészt, ahogy mondani szokás, "képbe hozza" Epimenidészt. A krétai filozófus legendás állítása - miszerint minden krétai hazudik! - Pauer kezén dimenziót vált: Pauer azt a konvencionális kijelentést, miszerint minden festmény kép, rendesen homályba taszítja. (Egy pillanatra az iménti tautologikus mondatnál egyéb okból is érdemes megállni, s kibővíteni az itt látható munkáinak ürügyén: minden festett kép festmény, de nem minden festmény festett kép. Ezt a kis kanyart Florenszkij ihlette.) Arról nem is beszélve, hogy közben ezek szobrok is. de erről most tényleg ne essék több szó.
Az önmagára hivatkozó állítás eszméjéről volt már szó, de néhány pillanatra visszatérnék még rá. Pauer Gyula tájkép (? is) reminiszcenciákat sugalló munkáival kapcsolatban a gödeli gondolat eleve szóba került, de az az itt kiállított művek csoportja kapcsán egy hajszálnyi kifejtést okvetlen megérdemel. Az önmagára hivatkozó állítás eszméje az egymásra helyezett, s itt a helynek kivételes szerepe van, tehát a helyezett művek elvi, konceptuális billenékenységének a megállított pillanatában nyilatkozik meg, mely a festmény-halmaz "cselekményének" ambivalenciába csúcsosodó lényegét jelenti: a "beindulható" eldőlhető hasábok (mint a halom fa) a katasztrófa, az összeomlás első mozzanatát is rögzítik; s mert valóban rögzítik a szó szoros értelmében, hiszen festményről van szó, azonnal meg is állítják, be is fejezik, meg nem történtté teszik a történetet, mely önmagától, önmagával magyarázottsága - vagyis lényege, a festészet - mint - festészet princípiuma révén - ki is oltja magát, és visszaáll billenékeny tájjá, de nem is, hanem szoborrá, hogy mint az önmagába zárt hurokban, újra indíthassa a majdan be nem következő katasztrófába vezető útra a nézőt, aki azt látja - Pauer a látszat ellenére spleenesen-ironikusan hűvös előadásában -, hogy az apokalipszis bekövetkeztét valószínűleg, sőt bizonyosan, annak (sóhajtás szerű) megnevezése fogja feltartóztatni. |
